A labradort Nagy-Britanniában legalább 180 éve ismerik. Ide az első példányok Újfundlandról érkeztek, ahol a halászok segítői voltak. A St. John's kutyának is nevezett állatok ősei Európából kerültek az Újvilágba és több fajta vett részt kialakulásában. Az amerikai halászok hajóikon magukkal vitték kutyáikat angliai útjaikra, ahol feltűntek kiváló apportírozó kedvükkel, vízimádatukkal, kitartásukkal. Malmesbury gróf, majd Buccleuch herceg és sok más angol nagybirtokos felismerte, hogy ezek a tulajdonságok ideálisak a szárnyasvad vadászathoz. Ezeken a birtokokon kezdődött a fajta tudatos tenyésztése az 1870-es években. Minden ma élő labrador vérvonala visszavezethető egy "Avon" nevű kutyára (Lord Malmesbury tenyésztette és Buccleuch herceg volt a tulajdonosa), aki a modern fajta ősének tekinthető. Az Angol Kennel Klub 1903-ban ismerte el hivatalos fajtaként. Az első retriever Field Trial-re (ahol mezei vadászat keretében versenyeznek a kutyák, feladatuk a lelőtt vadak apportírozása) 1899-ben került sor. Ezeken hamarosan a labrador bizonyult a legeredményesebbnek. A versenyek segítették a kutyák megmérettetését és ezáltal a tudatos szelekciót a tenyésztésben. A másik tényező, ami elősegítette a típus rögzítését, a kutyák kiállításokon való szerepeltetése és összehasonlítása. A kiállításoknak az volt a szerepe 1903 után, amikor a fajta standard is megszületett, hogy a különböző, egymástól különben elszigetelten dolgozó tenyésztők képet kapjanak munkájukról és meghatározzák további feladataikat. Ez pedig ugyanúgy fontos ma is, ezt ki kell hangsúlyozni, mert sokan csak parádénak, sznob emberek nyeremény halmozásának eszközét látják a kiállításokban. 1916-ban alakították meg Angliában a "Labrador Retriever Club"-ot a fajta gondozása érdekében. A fajta sorsának egyik meghatározója Howe grófnő Banchory nevű kennelje volt. Lady Howe életét a fajtának szentelte, meghatározó alakja volt a klubnak, tenyésztőként, Field Trialok és kiállítások látogatójaként a fajta népszerűsítéséért fáradozott. Leghíresebb kutyái közül kettőt említünk meg: "Dual Champion Banchory Bolo" és "Dual CH Bramshaw Bob.

 

A labrador könnyen tartható fajta. Nem hajlamos szem, fül- és bőrbetegségekre. Örökletes betegségei közül a szem- és csontrendszer elváltozásait kell kiemelni. Ezekre különböző szűrővizsgálatokat dolgoztak ki, és egy lelkiismeretes tenyésztő csak megfelelő egészségügyi eredményekkel rendelkező egyedekkel tenyészt.

Az etetésnél nem válogatós, viszont könnyen túlsúlyossá válhat. Rövid szőrét nem kell nyírni, hetente egyszer-kétszer kell átkefélni. Samponnal elég félévente fürdetni, és a fülig sáros kutya is száradás után tiszta lesz, mert szőréből kipereg a piszok. Kiállítás előtt is legjobb elvinni egy kis úszásra, de egy vizes törülközővel való áttörlés is elegendő.

Mielőtt valaki labrador retrievert venne, nagyon alaposan át kell gondolni, hogy lesz-e elég idő a kutyával való foglalkozásra, együttlétre. A labrador boldogtalan lesz, ha egész nap egyedül van egy lakásban vagy egy kertben. Biztosítani kell számára a sétákat, kirándulásokat és a vizet (legyen patak, folyó, tó, amiben zavartalanul úszhat).

 

Sokan nem tudják, hogy a labrador retriever eredeti színe a fekete. Egy-egy alomban születtek más színű kutyák, de ezeket a tenyésztésből kizárták. Az első törzskönyvezett sárga labrador "Ben of Hyde" Radclyffe ezredesé volt, és aki ismertté tette ezt a színváltozatot. A sárga szín népszerűsítésében és minőségi tenyésztésben Veronica Wormald nevét kell tisztelettel és csodálattal említeni. Ő az 1910-es évektől tenyésztett, az első alomja Ben of Hyde-tól származott. Knaight kennelnév alatt sok-sok sárga kettős célú (dual purpose) labradort tenyésztett, kiállításokra járt és Field Trialokon versenyzett. "Dual CH Knaight Banjo" neve örökre fennmarad a labrador történelemben (14 CC-t nyert és 40 Field Trial helyezése volt az 1940-es években). Mrs. Wormald még 90 éves korában is kutyázott. Egyébként a korai sárga labradorok színe sokkal sötétebb volt, mint jelenleg, amelyek között egyre több a világos krémszínű és nem megfelelő pigmentációval a szemeknél, szemhéjon és orrtükrön. Ez annak a következménye (s erre hazánk tipikus példa), hogy a sárga szín divatossá válásával a mennyiségi igény kielégítésére több generáción keresztül sárga-sárga párosításokat végeznek a küllemi jegyek, a megfelelő temperamentum figyelmen kívül hagyásával. Ezenkívül a sárga színű kutyák szőrminősége gyakran nem megfelelő - szinte selymes tapintású, sokszor hiányos az aljszőrzet. Pedig a szőrzet a labrador egyik legfontosabb ismérve, amelynek erős tapintásúnak kell lennie, az időjárással szemben és a vízben megfelelő védelmet kell nyújtania. Céltudatos és átgondolt tenyésztéssel természetesen gyönyörű pigmentű és szőrzetű sárga kutyákat láthatunk külföldön és néhány kennelben Magyarországon is.

A harmadik színváltozat a csokoládé vagy barna szín. Ez a szín is kezdettől fogva előfordult az almokban, de tudatos tenyésztésükkel nem foglalkoztak megfelelő génállomány hiányában. A szín elterjedése az 1970-es évektől kezdődött, amikor csúcsminőségű fekete kutyák örökítették a csokoládé gént. A barna szín esetében még nehezebb a feladat, hogy a színnek ne essen áldozatul az egyed minősége. Megfelelő pigmentációjú és jó típusú csokoládé színű labrador olyan párosításból várható, ahol a barna egyedet egy korrekt típusú feketével párosítjuk, amelyik örökíti a csoki színt is. Egyébként a fekete domináns a sárga és a csokoládé színt hordozó génnel szemben. Egyetlen alomban mindhárom színű kiskutyák is születhetnek.